1. Ez az oldal sütiket használ. Ha továbbra is ezen az oldalon tartózkodsz, elfogadod a sütik használatát. További információ

Drakensang Online - Az Igazi(?) Történet...

Kategória: 'Történetek', témanyitó: Utopiaforever, témanyitás ideje: 2.3.18.

Kedves Fórum-Olvasónk!

Abban az esetben, ha aktívan részt szeretnél venni a fórum életében és szeretnél kérdezni a játékkal kapcsolatban, vagy beszélgetni szeretnél játékostársaiddal, be kell jelentkezz a játékba, majd onnan a fórumba. Ha még nincs felhasználói fiókod a játékban, akkor készítened kell egy új regisztrációt. „A játékhoz“
?

Hogy tetszett ez a történet?

Szavazás lezárva: 9.3.18.
  1. Tetszett!

    100.0%
  2. Elmegy.

    0 szavazat
    0.0%
  3. Külömbet *%$=+&.

    0 szavazat
    0.0%
  1. Utopiaforever

    Utopiaforever Fórum-zöldfülű

    Jelen történetnek elsődleges és egyben egyetlen egy célja a szórakoztatás. E-cél semmilyen hátsó szándékot nem takar: a történet nem a játék bomlasztása és a játékosok elkedvtelenítése céljából született meg, nem azért jött létre, hogy a játékot negatív formában tüntessem fel és semmilyen szinten és semmilyen értelemben, semmilyen formában, nem győzöm hangsúlyozni, mennyire NEM az a cél, hogy ezt a játékot bárki is történetem után negatív szemmel nézze. A cél az, hogy ha máshogy nem, legalább e-történeten keresztül "kiengedjük" a gőzt - Ti Játékosok úgy, hogy olvassátok és (legszebb reményeim szerint) itt-ott röhögtök egy jót.
    A történetben bármilyen élő, holt, meg nem született, nem létező, kitalált személlyel, tárggyal, állatal, növénnyel, illetve egyéb entitással való egyezés lehetne a véletlen műve, de véletlenek nincsenek, mindennek oka van, még annak is, ha éjszaka szilánkosra töröd a nagylábujjadat, ha belerúgsz a szekrény sarkába. Az általam leírtakban lesznek provokatív megnyilvánulások, melyek javarészt az én agyszüleményeim, javarészt a másik énemé, én amúgy nem vagyok skizofrén.
    - Dehogynem.
    - Kuss.
    Az általam leírtakért muszáj felelősséget vállalnom, pedig nem akarok. Mint fentebb említettem, történetem szórakoztatás céljából jött létre, s mint alul (mármint a fenti rész alatt, amit fent említettem, mármint e-mondat felett... mindegy) is kifejtettem, noha néhol provokatív, látszólag más, illetve harmadik, negyedik, ötödik, tökömtudja hanyadik személyt sértő sorok, mondatok, megszólalások, kifejezések, meg miegymások lesznek olvashatóak, ennek ellenére nem célom megbántani bárkit is, tehát ha valaki úgy érzi, bárkit is támadok, vagy megbántottam volna: rosszul érzi, mert a cél nem ez volt, most sem az és a jövőben sem lesz. De röhögni kell, egyszerűen muszáj. Kivéve temetésen. Kivéve, ha egy ősellenséged temetésén vagy. Bár akkor sem ajánlatos, mert lehet, hogy ott lesznek a haverjai. Mindegy.
    Az Adminokat és a Moderátorokat tisztelettel megkérem, próbáljanak meg belátásra lenni e-történetemre illetve jövőbéli irományaimra. Igen, tudom, hogy ide kisgyerekek is járnak fel. De ne dobálózzunk azzal, hogy "Én teszem tönkre őket", ha nem én, akkor más, más fórumon, oldalakon, vagy a való életben. Ettől függetlenül amennyire a történetem hangvétele és szituációi engedik, megpróbálok trágár szavakat és "kinyílik a bicska a zsebemben" stílusú vonatkozásokat NEM megjeleníteni. Mindenki megértését követelem és előre megköszönöm. Puszi.

    Háttértörténet - Hasadás - Támadás a szövetség ellen.

    Sötétség borult Dracania egykori virágzóan szép világára. Mély, komor, vészjósló, fenyegető, mindennél hatalmasabb sötétség. Persze nem akkora, mint amekkora e-sorok írójának agyára telepedett, de ez más kérdés...
    Valahol messzi-messzi éééééééééééééééés góóóóóóóóóóóól, berúúúúúgja, ja bocs, ez másik történet. Na szóval valahol messzi-messzi földön, talán egy másik síkon (nem talán, szinte biztos), az ősi Dracaniát ismeretlen ellenségek fenyegették. Többnyire levélben, újságcikkekből kivágott betűkkel összeragasztott szöveg formájában. Harold király rendszerint ezeket a leveleket használta gyújtósként Télen, amikor hideg volt és be kellett gyújtani. Kezdetben (az első két hétben) komolyan vették a fenyegetéseket, de viszonylag rövid idő alatt (egy hét) sikerült ezeket a fenyegetéseket visszaverni. Az ősi ellenségek nagyon bedühödtek és naponta küldözgették a leveleket, hogy "Így szétzúzzuk Dracaniát, meg úgy darabokra szaggatjuk a szövetségeket", stb, úgyhogy szép kis mennyiség összegyűlt a levelekből.
    Nem messze (honnan tudjam, honnan, mitől nem messze?) a Szövetség Erődjében egy fahíd közepén térdein támaszkodva, erősen fújtatva próbált levegőhöz jutni León, a messzi-messzi ééééés megint góóóólt rúúúg (jó, befejeztem) földön híres Sárkányharcos.
    - Azta... büdös... jó eget... - szuszogta León, miközben kissé megizzadva hátratekintett, a háta mögött heverő, ház nagyságú Árnyékvilági lények alkotta tetemmennyiségre - Hogy vagytok ti ennyien?!
    Arcán undorodó tekintettel odasétált a tetem halomhoz és lábával megbökte az egyik döglött Árnyékvilági lényt. Furcsa kinézetű szörnyetegek voltak ezek: leginkább egy Alien és egy Ollókezű Edward groteszk egyvelegének tűntek, sado-mazo cuccban, hatalmas pajzzsal és egy nagyon hosszú és éles, fekete, sorompószerű karddal.
    León megfordult és kisebb idegrohammal az agyában konstalálta, hogy Grimmag Botja valóban ott hever az ereklyetartó emelvényen, ám valami az emelvény mögött fenyegetően kavarog... nyilvánvalóan egy újabb Nagyerejű Árnyékvilági lény. Meg kell szereznie a botot, mielőtt még túl késő lenne! Már így is negyedhét van, vacsira haza kéne érnie...
    Futva megiramodott az emelvény felé, semmi és senki sem állíthatta meg, ahogyan korábban sem, s erről a több tucat olló kezű Alien árulkodott mögötte, hatalmas halmokba gyűjtve, szerte a Szövetség Erődjében. Már csak karnyújtásnyira volt az emelvénytől. Már csak félkarnyi távolságra. Már csak csuklónyi távolságra. Épp lemérte egy centivel, hogy mekkora a távolság az emelvény és a mutatóujja között, amikor is hirtelen sötét lila füsttel egy, Amindala királynő haját idéző, nagyon "érdekes" aranyszínű fejfedőt viselő, élőholt szerű ocsmányság robbant elő a semmiből. León úgy maradt, ahogy volt: bal lábán állva, jobb lábát hátraemelve, bal kezében a gyakorló kardjával, jobb kezét előre nyújtva, amin mutatóujja súrolta Grimmag botját. Arcán furcsa kifejezést öltött a szituáció, hogy jön egy ilyen nagyon vicces kinézetű élőholt és valami furcsa, gonosz mágiát alkalmazva, minek során León konkrétan mozdulni sem tud, megkaparintja a botot: tágra nyílt szemekkel, eltátott szájjal, oldalt kilógó nyelvvel és csorgó nyállal figyelte a szörnyeteget.
    - Grimmag botja az enyém! - mennydörögte a szörny, majd elvette a botot, León, dühtől remegő szemeinek sugarától kísérve. Ez az élőholt, zombikat meghazudtoló és megszégyenítő gyorsasággal felkapta a botot, körbe nézett, hogy nincs-e a Magas Csarnokban rajtuk kívül senki, aki megakadályozhatná, majd megfordult és szintén sötét szürkés-lila füst kíséretében semmivé lett.
    Ebben a pillanatban León újra képes volt mozdulni: a sötét mágia, ami szobormerevvé varázsolta a testét, a szörnyeteg távoztával együtt semmivé lett. Volt egy negyed másodperce rá, hogy felfogja, mi történt, aztán a semmiből újabb Árnyékvilági lények jelentek meg.
    - Halál rátoooooook! - üvöltötte León iszonyatos dühvel, s ugyanezzel a lendülettel lecsapott a szörnyetegekre, akiknek esélyük sem volt akárcsak védekezni is: a félelmetes és megfékezhetetlen szétzúzás erejével másodpercek alatt darabokra szedte őket. Mielőtt levegőhöz juthatott volna azonban, egy újabb sötétlila füstgomolyag tűnt fel a semmiből - és megérkezett a Nagyerejű Árnyékvilági lány. Izé, lény. León minden eddiginél iszonyatosabb dühvel támadt rá a szörnyetegre és először két darabra vágta kardjával, majd négy részre szabdalta, aztán elnyolcadolta minden megmaradt részét, beletömködte őket egy fehér borítékba és postára adta Dragannak, a következő üzenettel: "Nyasgem".
    Körbe nézett: a csarnokban rajta kívül és az Árnyékvilági lényeken kívül senki nem volt. Viszont tőle jobbra lépcső vezetett le egy barna ajtóhoz. Nem tudta, hova vezet, csak sejtette: ki innen, valahová. Fáradtan elindult lefelé a lépcsőn.
    A következő pillanatban balra tőle egy, a semmiből sebesen forgó lila spirál jelent meg, benne egy vénemberrel. León úgy megijedt, hogy egy jól irányzott mozdulattal kiütötte az öregembert, aki erőtlenül a földre került.
    - Hjaj, bocsánat, elnézést, bocsánat, nem akartam, csak megijedtem! - szabadkozott León, miközben felsegítette a vénembert. Miközben az cenrúzátott tartalmú sértéseket dünnyögött, amiket León is jól hallott, de pillanatnyilag nem volt hajlandó tudomást venni róluk, megnézte magának jobban az öregembert: ősz szakállal, hegyes süvegű, kékes-barnás ruhájú, vénember. Ez csak egy Körmágus lehet...
    - Öhm... - motyogta León zavartan - Kit tisztel...
    - Vithrandir mester vagyok! - zengte be mély hangjával az öregember, aki ugye nem vénember.
    - Értem - motyogta León - És... hogy kerülsz ide?
    - Én mindvégig itt voltam és figyeltelek - felelte méltóságteljesen a mester.
    - MIVAN?! - ordította León olyan erővel, hogy Vithrandir mester csuklyája leesett a fejéről - Te mindvégig itt álltál és végig nézted, ahogy az a szörnyeteg elviszi Grimmag botját?!
    - Hát igen - bólintott a mester, miközben lehajolt a csuklyájáért. E-közben gyanús roppanás hallatszott a dereka tájékáról, de a mester nem adta jelét annak, hogy észrevette-e vagy fájlalta-e volna kettétört gerincét.
    - És miért nem tudtál közbelépni?! - mennydörögte León idegesen.
    - Mert nekem nem ez a feladatom - felelte tartózkodóan az öreg.
    - Hanem mi? - kérdezte León, miközben halántékán fenyegetően dobolt az ér. Reggae-t leginkább.
    - A feladatom, hogy visszaszerezzem Grimmag botját - válaszolta a vénember.
    León felelni akart, de úgy érezte, ha kinyitja a száját, akkor miszlikbe vágja az öreget. Inkább csöndben maradt.
    - Hol vannak a többiek? - kérdezte Vithrandir mester aggódó tekintettel körbetekintve.
    - Milyen többiek? - vetette oda León megvetően.
    - Leron Gorrington?
    - Meghalt.
    - Óhhh, ne... na és a körmágus?
    - Ő is.
    - Óhh, Istenem... na és Faloan kapitány?
    - Halott.
    - Krisztusom... na és a harcosok? A vadászok?
    - Mindenki meghalt, te agyalágyult ütődött! - ordította León nyálfröcsögve, ami beterítette Vithrandir mester arcát, amitől egész érdekesen nézett ki az öreg pofája - Itt voltál mindvégig és simán megmenthettél volna mindenkit, de nem, hagytad, hogy meghaljanak!
    - Ez nem olyan egyszerű - motyogta az öregember, miközben egy fehér pézsével elkezdte itatgatni az arcára ragadt nyáldarabokat.
    - Nem érdekel! - vágta rá León dühödten.
    - Helyes - felelte Vithrandir mester, miközben egy hanyag mozdulattal eldobott egy csomag galacsinba gyűrt pézsét - Találkozzunk az erődkovácsnál, én oda teleportálok. Ott elmondok neked mindent! - majd egy pillanattal később eltűnt, magára hagyva Leónt.
    - Én megverem ezt a vénembert - morogta León, miközben kinyitotta a nagy, barna faajtót és átlépett a kovácsműhelybe, ahol már ott várt rá Vithrandir mester, aki terpeszállásban, két kezéből jégfuvallatot varázsolva az ajtóra próbálta a visszafelé vezető utat eltorlaszolni. Célja nem volt eredménytelen, ugyanis hatalmas jégtáblák biztosították azt, hogy az átjárókon keresztül jövő Árnyékvilági lények ne tudjanak bejutni. León odasétált az öregemberhez, aki ránézett és elkezdett magyarázni:
    - Ki kell derítenünk, mit tervez a szektatag a varázsbottal. Grimmag Grimmagstone-ban van eltemetve, róla nevezték el a sírt is. Ez nem lehet véletlen, hidd el nekem.
    - Persze, hogy nem az, te ütődött - felelte León morogva - Ha téged eltemetnek egy sírba, a sírodat biztos nem "Rózsabimbónak" fogják elnevezni, hanem "Vithrandir"nak, nem?
    - Mondasz valamit fiam... figyelj: az a kapu Grimmagstone-ba vezet, León. Évszázadok óta ott találnak örök nyugalomra a halottaink.
    - Nagy vágyad, hogy odakerülj te is, mi?
    - Nem tagadom... de a lényeg az, hogy Grimmag varázsbotja nagy kárt tehet ott! Különös, vajon miért van zárva a kapu?
    - Biztos nem azért, mert a varázsbot feltámaszthatja a holtakat, akik kiszökhetnek a kapun - morogta Leó szemeit forgatva - Ez is bizonyítja, mennyire könnyű betörni, ellopni egy varázsbotot és feléleszteni a holtakat. Ha nem volna ilyen könnyű, a kapu nyitva lenne...
    Vithrandir mester ezt meg sem hallotta, annyira összpontosított a már amúgy is áttörhetetlen jégfal megerősítésére. Most pislogva ránézett - Tessék?
    - Semmi, folytasd...
    - Na szóval meg kell győződnünk róla, hogy minden rendben van-e!
    Ennyit mondott. Ezután visszafordult és tovább fagyasztotta a jégfalat.
    - Öhm... hé'... hahó... - León várta, hátha a mester mond még valamit, de többé nem volt hajlandó tudomást venni róla. Óvatosan megbökte az ujjával a mester fejét, aki ezt nem hogy nem érezte, semmilyen szinten nem érzékelte. León gonoszan elvigyorodott és már emelte is fel a kardját, amikor a kovácsműhely végéből valaki odaszólt neki:
    - Wylant vagyok, gyere csak ide!
    León csalódottan-mérgesen eltette kardját és belerúgott Vithrandirba, aki ezt szintén nem érezte, tudomást sem vett róla. Elindult a kovács felé, miközben az magyarázott neki:
    - ...aztán üvöltést és fegyverropogást az erődből? És nem jutsz be Gr...
    - Lényegre - morogta León.
    - Lépj be a Máguskör romjaihoz és keress nekem Mágikus kék acélt és zarándoktölgy fáját!
    - Minek? - kérdezte León értetlenkedve.
    - Nem tudom már neked elmondani, mert átugrottuk ezt a szövegrészt, te ragaszkodtál hozzá. Csak gyűjtsd össze nekem és hozd el őket - ezzel Wylant a kovács elkezdte kalapálni az üllőn tartott, parázsló kardját és nem volt hajlandó tudomást venni többé Leónról. León kissé sértődötten, de anál (hö-hö) nagyobb dühvel nézett Vithrandir mesterre, aki fáradhatatlanul fagyasztotta a jégfalat, amit a Jó Isten se tudott már áttörni, és Wylant kovácsra, aki már úgy szétpüfölte a kardot, hogy az jobb már biztos nem lesz tőle. León próbaképpen elvette a kardot az üllőről: Wylant tovább püfölte az üllőt. A forró kardot León most Wylant fejéhez közel tette: a kard forrósága lángra lobbantotta Wylant haját s az egy pillanattal később leégett: Wylant elszántan kalapálta tovább az üllőt, mintha mi sem történt volna. Kopasz fején táncoltak a mellette álló fáklya fényei. Tangót, keringőt, ilyeneket.
    - Nincs mese, irány a máguskör - dünnyögte sóhajtva León, miközben visszatette az üllőre a lángoló, megperzselt hajszálaktól bűzlő kardot, amit Wylant, a kopasz kovács fáradhatatlanul püfölt tovább.
     

Az oldal megosztása